Hogyan legyünk jó olvasók, sőt mintaolvasók: ezt tanítja meg nekünk Umberto Eco
lebilincselő előadásaiban, útitársává fogadva minket a fikció erdejében tett
kirándulásain. Az elbeszélő szöveg rejtett technikájának és alapvető
mechanizmusainak feltárása során Eco megmutatja, milyen bonyolult és rejtélyes
viszony alakul ki szerző és olvasó között. Elmagyarázza, hogyan jelzi a szöveg,
milyen típusú mintaolvasót igényel, s mi hogyan felelhetünk meg kívánalmainak
anélkül, hogy a művek boncolgatása közben elveszítenénk az olvasás izgalmát és
gyönyörűségét. Mert a nagy mű, tanítja Eco, akkor is elvezet titokzatos
mélységeibe, sők akkor vezet csak el igazán, ha megértjük, milyen eszközökkel
éri el az író a hatást. A fikció erdejében barangolva találkozhatunk a népmesék
hőseivel éppúgy, mint olyan klasszikus művekkel, mint az Odüsszeia és az Isteni
színjáték, vagy éppen d'Artagnant kísérhetjük el a tizenhetedik századi Párizs
utcáin. S hogy a kirándulás még izgalmasabb legyen, Eco a kemény krimik és a
pornográf művek világába is bekukkant. Látjuk, hogyan működnek a fikcióban a
lassítás és a gyorsítás technikái, hogy milyen eszközökkel tudja a szerző
misztikus ködbe borítani művét, elhomályosítva az olvasó időérzékét, s
eltöprenghetünk azon, mekkora értelmezési szabadságot biztosít számunkra egy
fikciós szöveg. Eco az utolsó két előadásában jut el ahhoz a kérdéshez, amely
talán a legizgalmasabb: a fikció és a valóság bizonytalan határmezsgyéjét
megvizsgálva azt is megmutatja, milyen súlyos következményekkel járhat, ha a
fikciót valóságnak tekintjük, s a valóságot fikciónak. Egyszóval annak, ha nem
vagyunk jó olvasók.