A Mesterkurzus eddig három összejövetelén igyekezett hűséges maradni rangos
címéhez. Meggyőződésünk, hogy kurzusunk szereplői nem tartják magukat
mestereknek, hanem tudósai vagy kitűnő gyakorlati szakemberei egy-egy
tudományterületnek. Szándékunk az volt, hogy a mindennapos élet valamelyik
fontos problémáját szellemileg körüljárjuk, és több oldalról megvilágítsuk,
lehetőleg a fiziológia, a pszichiátria, a pszichológia és a művészet
szempontjából. Talán az embert leginkább izgató kérdéshez nyúlt hozzá a
legutóbbi Mesterkurzus előadás-sorozata. Ki ne töprengett volna már azon, hogy
van-e sorsa, végzete - vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e
valamire, hogy így volt megírva! - vajon ki írta meg? -, hivatkozhat-e a hívő az
égiek akaratára, az alvilág cselvetéseire? S e kérdések mögött ott lappang a
felelősség önmagunkért - vagy annak elhárítása; hajlamunk a bűnbak-keresésre,
vagy arra, hogy az objektív körülményeket vádoljuk kudarcainkért. A
történelemről beszélgetve el szoktuk vetni a mi lett volna, ha? kérdést, mint
tudománytalan feltételezést. És a saját személyes életünkben? Érdemes-e utólag
eltöprengeni döntéseinken és választásainkon? Nem tévesztjük-e össze a külsőleg
megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel? Vagyis, végső soron, volt-e módunk
másképp cselekedni, mint ahogy cselekedtünk? Igaza van-e Senecának, a nagy
sztoikus filozófusnak abban, hogy vezetik a végzetek azt, aki hagyja, hogy
vezessék, aki nem hagyja, azt vonszolják! Vagyis ugyanoda jut, de vonszolódás
közben jól összetöri magát. Ezekről a végső kérdésekről, az akarat és a
cselekvés szabadságáról, a sorsunk alakulását alakító tényezőkről olvashatjuk
most el két pszichológus, - Ranschburg Jenő és Popper Péter - s egy Kanadából
erre az alkalomra hazatért honfitársunk, az ún. antipszichiátriai irányzathoz
tartozó Feldmár András véleményét.