Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett,
felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek,
mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám,
anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég
betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld
bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz
fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem
az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet
a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen
láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok
odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra.
Persze nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak
mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben mindig megpróbáltak
megvédeni engem valami általuk sem ismert, de születésemtől gyanított
veszedelemtől, s megpróbálták előre kiszabni leendő útjaimat, nagyjából úgy,
mint egy középkori térképész, aki tisztázatlan földrajzi helyzetű országokban
busafejű, nem megbízható jelleműnek ábrázolt gyíkszerű figuráknak a térképre
festésével iparkodtak jelezni: itt esetleg sárkánnyal találkozik az utazó. Apám
már nem érte meg, míg főfoglalkozású író lehettem, anyám igen, de akkorra már
tudta, nemhogy egy fogadalom, semmi sem tudja majd életveszélyes pályámon
semlegesíteni az alkotót munkára kényszerítő és kitalálhatatlan szakmai
helyzetbe hozó vágyat, hogy elmondja mindenkinek, amiről úgy érzi, tilos
hallgatnia. Mikor ezeket a sorokat írom, már senkim nem él, akinek szava
megállíthatna, maga az ókút sincs, új épület alapozása tüntette el. Pályámat
hivatalosan 1945-ben kezdtem a Magyarok-ban megjelent első, komolyan vehető
verssel. Ott állok a szakma ókútja fenekén, senki szeretete nem szól rám, holott
a hajdani intelem nem volt balgaság, az alkotás ókútjában bármi történhetik az
alkotóval. Bármi. De persze mindegy, hogyne volna mindegy. Sem apám, sem anyám,
aki retteghetne, utolsó családtagomat, Konstantint, a macskát, aki az írógépem
mellé gömbölyödve kilenc termékeny éven át figyelte, mit kopognak a billentyűk,
tegnap váltotta meg kivédhetetlen szenvedésétől a kegyes altatás. Akár
táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is
senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a
háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt
író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első
tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját,
színpadképét és kulisszáit.