Antik fények, úti fények, lélekfények villannak fel a poétessza soraiban: együtt
ring ókori és mai, ünnepi és köznapi, távlatos és magába zárt. Nyílni és
csukódni, zárulni és tárulni - ez a sajátsága ennek a kötetnek. Az az átmenet,
mikor a rózsaág rőzseágba hajlik-sötétül, a májusoló örömök novemberi ?füstölgő
fényekké? hamvadnak, s elfelhősül a szem: ?gőzölgő tavon hattyú hintázó árnya?.
Több mint jelzésszerű az is, hogy megszaporodnak a víz- és halmotívumok, mintha
a korábbi égi-földi bizonyosságot az áramlás váltaná, mely olykor-olykor már
sodrássá erősödik, és ?fekete-fehér lebbenések?-ké mossa össze a finom ívű
rajzolatokat. (Cseh Károly)