Az öreg pajta kívülről még a búcsúzó nap vörös lángo?lásában sem volt szép. De
belül! Belül bizony álmodóan szép és csendes volt minden. Ezt persze nem
lehetett látni, mert belül homály volt ál?landóan; de tudta ezt mindenki. Tudták
a verebek, akiknek fészke úgy buggyant ki a szalufa mellől, mint a
koldustarisznya; tudták a darazsak, akik?nek nagy fészke a falhoz volt
ragasztva, mint sziklához a rablólovagok vára; tudták az öngyilkos legyek és
szúnyo?gok, hogy itt száz pókháló van kifeszítve, de azért úgy jaj?gattak, ha
megjelent a szőrös hóhér, mintha nem tudták volna; tudták az egerek, tehát tudta
a macska is, és tudta a kutya is, aki nyári délutánokon néha itt aludta ki a
szol?gálat fáradalmait; tudták az átmeneti vendégek: egy-egy menyét, görény,
patkány, de ezek hamarosan távoztak, mert az öreg pajtában sok minden volt
ugyan, de enniva?ló alig akadt De elsősorban tudta ezt az öreg kocsi, amely rúd
nélkül és három keréken is első volt a csend és öregség ezen békés
társadalmában; és végül ? úgy látszik ? tudta Kata is, a vén tyúk, aki egyik
kora tavaszi délutánon betotyogott a pajta I homályába, vaksin körülnézett,
megállt a kocsi mellett és * vakaródzott, mintha odakint nem vakaródzhatott
volna. Aztán kinyújtotta nyakát, méregette a távolságot, és nehéz?kesen
felhuppant a kocsi saroglyájára..