Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona a német megszállást, Budapest ostromát, a
nyilas terrort fiával vidéken majd a fővárosban bujkálva élte meg. Feljelentik,
életveszélybe kerül, később fiát az oroszok internálják. Naplót vezetett, amit
1948-ban, memoárként jelentetett meg. A Tüzes cipőben, ez a döbbenetes erejű
dráma, ez a részleteiben remek naplóregény, a leghitelesebb korrajzok egyike. Ha
az én uram egyszer-egyszer lázadozott is az ellen az ellenkező előjelű faji
összetartás ellen, ami az irodalomban s főként a sajtóban és a magánszínházaknál
a jövedelmezőbb, könnyebb munkát, a föltétlenebb elismerést a másik oldalnak
juttatta, bölcsessége, igazságérzete és fanatizmustól mentes humorérzéke tüstént
megtalálta a megbékélést, a kiengesztelődést. (...) Volt egy játékunk - gyakran
játszottuk -, egymásnak ajándékozgattuk azokat a saját fajtánkbelieket, akiket
kevésre becsültünk, s ő mindig talált az én ajándékom ellenében ajándékozni
valót. A törvény véd, nevünk talán még a törvénynél is jobban. (...) Arra
gondolok, vajon hogy alakult volna az életem, ha csakugyan férjhez megyek a
prágai üveggyároshoz? (...) Talán fényűzésben élnék, nagy családdal, talán már
nem is élnék. Ki tudja? A prágai gyáros értem jött. (...) Akkor már
színiakadémista voltam s egy szerelem gőzében főttem. A rendőrt leültetik egy
székre. - Maga majd írja a leltárt - mondja neki a bandavezér. - Jegyzőkönyvbe
vesszük. - Nekem pedig: - Adja ide az ékszereit, a pénzét. Maga is - mondja a
fiamnak. Arany karkötőóra van rajtam, odaadom. Fiam karján is van óra s ujján
pecsétgyűrű. Lehúzza. - Az uram pecsétgyűrűje - hebegem -, egy ilyen nagy író. -
Nagy író? Nagy író? - pattog gúnyosan a vörösesszőke. Majd az akasztófán lesz
nagy író. A fiam elsőnek lép ki, hátán valami bádogputtonyféle, fején vedlett
kalap, sovány vállán lötyög a hosszú, rongyokban lógó kabát. (...) Meglát.
Megismer. Egy lépést hátrál, szája nyitva marad, szeme felvillan.