Nemes Nagy Ágnes A lyukas életmű című hátrahagyott jegyzetében arról ír, milyen
fájóan hiányosnak, ?lyukasnak? látja életművét, mennyi mindent nem volt módja
megírni, mennyi mindenről nem beszélhetett. Életműsorozatának új kötete árnyalja
ezt a képet. Száznál is több, életében itt-ott megjelent, de önálló köteteiben
nem közölt, illetve hagyatékában megtalált, kiadatlan írása ? amelyek közül
tizenkilenc itt jelenik meg először ? nem csupán folt azokon a lyukakon. Ezek az
előszók, köszöntők, megemlékezések és más alkalmi írások, beszéljenek akár
Kassák Lajosról, Agatha Christie-ről vagy a magyar líra fordíthatóságáról, olyan
váratlan és eredeti megfigyelésekkel vannak tele, amelyeket ugyan pompás
nagyesszékben tudott volna a szerző kifejteni, azonban éppen frappáns rövidségük
erősíti fel a gondolat élességét. A hátrahagyott írásokban pedig olyan
kérdéseket vizsgál lefegyverző őszinteséggel, amelyeket a megírásuk pillanatában
részben kultúrpolitikai, részben személyes okokból nem közölt, de friss és józan
érvelése az évtizedek múltával sem veszített érvényességéből. Kedves francia
költőjéről, André Frénaud-ról írta, hogy ?úgy látja az embert (és önmagát),
amint két semmi közt láthatatlan cél felé halad?. Nemes Nagy Ágnes sem
fordította el fejét a végső kérdésektől, a lét előtti és utáni semmi közt
feltündöklő életművének minden darabját a teljesség igényével írta meg,
ellenszegülve a létezés törékenységének. ?A politikai állásfoglalás állampolgári
jog, s ha a körülmények átlépnek egy bizonyos fokot, amelyet én erkölcsi foknak
neveznék, akkor kötelesség. A magyar irodalom évszázadról évszázadra általában
élt is ezzel a jogával, teljesítette is ebbeli kötelességét. El is szoktuk
mondani, hogy a magyar író a nemzeti, a közéleti kérdések első számú harcosa,
gyermekeként egy olyan népnek, amelynek fizikai, szellemi, nemzeti léte oly
sokszor vált fenyegetetté. Ebben a szinte állandóan fenyegetett társadalomban
kell tehát szerepet vállalnunk, alaposan ismerve annak veszélyeit éppen az
irodalomra nézve. Elvégre tudjuk jól, a politikai szerep fölébe kerekedhetik az
írói szerepnek. Meghamisíthatja az értékrendet, és így az írói minőség helyébe
nemegyszer a politikai milyenség lép. Éppen az irodalom, a kultúra
öntörvényűsége kerül ezzel lehetetlen helyzetbe, sérül meg, amelyről azt hisszük
és valljuk, hogy nem szolgálóleánya semmi másnak, a politikának sem.?