A Rig-véda az emberi gondolkodás kezdeti szakaszából maradt ránk, amikor a
spirituális és pszichológiai tudás konkrét és anyagi alakok és szimbólumok
leplébe volt burkolva, amely megvédte az értelmét a profántól, és feltárta azt a
beavatott számára. A misztikusok egyik alapelve az önismeret és az istenek igaz
ismeretének szentsége és titkos jellege: a világ számára egy külső imádat, egy
közös vallás létrejöttét támogatták, a beavatottak számára pedig egy belső
tudományét. A Védák rejtetten a spirituális lét és tudás szent szavai, tényleges
szimbólumai, valamint az önismeret pszichológiai tudománya, amely a lélekben
megtisztultakhoz és tudásban felébredettekhez szól. A felemelkedett Risi nem a
himnuszok egyéni szerzője volt, hanem az örök igazság és személytelen tudás
látója. Belső tapasztalásra és az intuitív elme sugallataira támaszkodott,
amelyek a hétköznapi észlelést meghaladó tudást közvetítettek. A cél a
megvilágosodás, nem pedig a logikus meggyőződés volt. A Véda nyelve a hallott
isteni Szó, az Ige, amely a Végtelenből rezgett elő az ember belső hallása
számára, aki előzőleg alkalmassá edzette magát a kinyilatkoztatott tudás
fogadására és az inspirációra. A himnusz a spirituális fejlődés eszköze volt,
önmaga és mások számára. Az alkotás a lelkéből született meg, az elméje erejévé
vált, önkifejezésének eszköze volt. Segített neki kifejezni a benne lakó istent,
s megsemmisíteni a belső ellenséget. A tudás utazás és megérkezés; meglelés és
elnyerés. A kinyilatkoztatás csak az út végén következett el, a fény a végső
győzelem díja volt. A lélek vándorol az Igazság ösvényén, az út felemelkedik, a
fény és erő új távlatai nyílnak meg számára, ő pedig hősies erőfeszítéssel
szerzi meg a kitágult spirituális tulajdonát. Lám, a legfelsőbb fény tele
tudással kiemelkedett előttünk a sötétségből; a menny ragyogó lányai, a Hajnalok
megteremtették az utat az ember számára. Rig-véda 4.51.1.