Egy etológus házaspár örökbe fogad egy csimpánzbébit, s úgy nevelik, mint saját
gyereküket: cumiztatják, pelenkázzák, s ami a legfontosabb: megtanítják
beszélni, pontosabban mondva, kommunikálni. Erre, az eddigi kísérletek alapján,
a süketnéma jelbeszéd látszik legalkalmasabbnak. Chloé, a bébi szépen halad,
imádja a szüleit, megtanul asztalnál enni, beilleszkedik a családba, úgy
viselkedik, mint egy csintalan kisgyerek. Tökéletes az idill, s a tudományos
program is sikerrel kecsegtet: megvalósulni látszik az ember régi álma, hogy
beszélgessen az állatokkal. Ám egy nap Chloé, a tükör előtt állva, rádöbben,
hogy csúnya, más, mint a családja. Mogorva lesz, szeszélyes, hatalmas testi
erejével visszaélve rettegésben tartja a családot. A házaspárt egyre többen
figyelmeztetik, hogy rossz vége lesz a kísérletnek, Chloét vissza kellene
küldeni az állatkertbe, a program nem folytatható... A nálunk is jól ismert
világhírű író a szokott írói módszeréhez híven, szigorúan tartja magát a
tudomány eredményeihez, nem bocsátkozik utópiajátékokba. Abból az elvből indul
ki, hogy a valóság sokkal izgalmasabb, mint a képzelet. Csak éppen
továbbgondolja a kísérleteket. Az Állati elmék-ben például megjósolta, hogy a
békés delfineket háborús célokra fogják felhasználni. Hét év sem telt a regény
megjelenése után, s a Tonkini-öbölben valóban bevetettek delfineket a vietnami
békaemberek ellen. S ki tudja, talán az állatokkal való kommunikációs kísérletek
is úgy alakulnak, mint ebben a regényben.