Az emberi magzat negyven héten át fejlődik, a várandós édesanyával való
kapcsolata ez idő alatt olyan, mint egy parazitának a gazdaszervezettel: míg az
előbbi egyre többet és többet vesz, az utóbbi majdnem belehal. Az óriáskenguru
mindössze öt hétig vemhes, világra hozott babszem méretű kicsinye magától
bemászik az anyja erszényébe. De még a leghosszabban költő madarak, a
vándoralbatroszok is befejezik a kotlást tizenegy hét után. Miért hordjuk mi,
emberek olyan sokáig szívünk alatt a magzatunkat, és miért émelygünk és hányunk
mindeközben? Lenne jobb módja is a szaporodásnak? Csinálja ezt valaki
furcsábban, mint mi? Anna Blix norvég biológus szórakoztatóan, ugyanakkor nagyon
szakszerűen ír például hímnős halakról és féltékeny delfinekről, miközben
evolúciós vigaszt nyújt a várandósság nehézségeivel kapcsolatban, és
magyarázatot ad arra is, hogyan szaporodhatunk legintelligensebb fajként ilyen
fárasztó, de végső soron talán mégsem olyan rossz módon.