?Én ?Magyarországot előbb rabjává teszem, aztán koldussá, végre katolikussá? ?
mondotta volna, kortársak tanúságtétele szerint, Kolonich Lipót bíboros,
esztergomi érsek, a bécsi kamara elnöke, államminiszter; és akár elhangzott a
hírhedt mondat, akár nem, eszerint cselekedett. A kivérzett országot iszonyú
adóterhekkel sújtotta, meghódított tartományként kezelte, és ádáz haraggal
támadt terveinek egyik legfőbb akadályára, a protestáns egyházakra. (A XVII.
század közepén Magyarország lakosságának túlnyomó többsége protestáns.)
1673-74-ben százszám citálta Pozsonyba, ítélőszéke elé az evangélikus és
református prédikátorokat, tanítókat, s hazug vádak, hamis tanúvallomások
alapján, törvényt és jogot szerezve, el is marasztalta mindnyájukat hűtlenség,
vallásgyalázás, lázítás, felségárulás stb. bűnében, hogy meglebegtetve fejük
felett a halálos ítéletet, hittagadásra kényszerítse őket. Voltak, nem is
kevesen, akiket a halálfélelem s a kegyetlen bánásmód behódolásra késztetett;
egyesek konvertáltak, mások lemondtak a papi hivatalukról, vagy önként
száműzetésbe mentek. De voltak olyanok is, akiket sem a bitó, sem a gályapad el
nem tántoríthatott. Az ő történetüket mondja el a Negyven prédikátor, a
helytállókét, megingathatatlanokét, mert ?hiába múlja felül az árulók száma a
helytállókét, mégis a helytállást kell a prédikátorok természetes és rendes
magatartásának tekintenünk?. Egy régmúlt, nehéz kor lelkét idézi meg a regény,
cáfolhatatlan hitellel, bámulatos tömörséggel: keservesen szép emberi sorsokat,
arcokat, ingadozást nem ismerő és vívódó lelkeket, a helytállás diadalát és a
csalódás mélységeit; régi krónikák veretes hangján, mégis könnyedén folyó
szóval, szépen, igazul.