Arturo, tudod, mire jöttem rá mindazok után, ami velem történt? Felismertem az
emberi faj egyik elszomorító tulajdonságát. Úgy tűnik, mindannyiunk lelke mélyén
egy szörnyeteg lakik. Valós eseményeket feldolgozó, sőt a valósághoz szigorúan
ragaszkodó történelmi regény Mario Vargas Llosa új műve. (Már amennyire a
valóság a politika szövevényében egyáltalán felderíthető.) És mégiscsak részben
fikció - s egyben egy fikció története. Hogy Guatemalában 1954-ben az Egyesült
Államok segítségével hogyan döntötték meg katonai puccsal a demokratikusan
megválasztott kormányt, az ma már csak apró fejezet a történelemben. Ám Vargas
Llosa nagy sztorit talált benne - s nemcsak azért nagy sztori ez, mert
évtizedekre meghatározta Közép-Amerika sorsát, hanem azért is, mert van benne
valami ördögi. Ördögi, ahogy egy hamis történet alapján - hogy Guatemala
kormánya a szovjet kommunizmus szálláscsinálója a kontinensen - hatalmas erők
lépnek mozgásba, óriási emberi tragédiákat okozva, és kisiklatva egy ország, sőt
egy egész földrész természetes fejlődését. S ebből a nagy sztoriból igazi
irodalom lett: Vargas Llosa a történelmi tényeket a fantáziájával kibontva
hús-vér alakokat teremtett - politikusokat, diktátorokat, propagandistákat,
karrieristákat, kegyetlen vagy épp önfeláldozó katonákat és a Nőt, aki, mint
talán mindig, most is ott van a háttérben, alakítva az eseményeket vagy
legalábbis az eseményeket alakító férfiakat. MARIO VARGA LLOSA (sz. 1936), a
2010-es irodalmi Nobel-díjas, a leghíresebb perui, a latin-amerikai irodalom
nagy generációjának egyik legnagyobbja olyan remekművek alkotója, mint A város
és a kutyák, a Háború a világ végén, A beszélő, a Pantaleón és a hölgyvendégek,
a Négy óra a Catedralban, A Kecske ünnepe, a Szeretem a mostohámat, a Don
Rigoberto feljegyzései...