A Vattacukor tizenegy elbeszélését - játszódjanak azok a mai Budapesten, a
80-as vagy az 50-es évek vidéki Magyarországán vagy a cári Oroszország távoli
vidékein, íródjanak egyes szám első vagy harmadik személyben, legyenek
hosszabbak vagy rövidebbek - egy fontos tartalmi elem és egy szintén lényeges
formai megoldás köti össze: a novellák zöme a különböző életszemléletek
összeütközéseivel és a családi viszonyokkal foglalkozik, a szülő-gyermek
kapcsolat nehézségeivel, kivált amikor már a gyermek is felnőtt, illetve a
családon belüli egyedüllét eseteivel, az elmagányosodás stációival. Azzal az
állapottal, amikor az emlékek és az álmok maradnak elérhető közelségben, vagy
épp azok lesznek a kapaszkodók. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa epikájában nemcsak
az az izgalmas, mi történik, hanem az is, hogy arról hogyan szerzünk tudomást. A
Vattacukorban az olvasó legtöbbször közvetítőkön keresztül értesül a
történtekről: a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy
felzaklató kálváriáját, egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg
barátnőjük halálának körülményeit, a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár
tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes
gyerekkorába. Mindegyik esetben közvetett közvetlenségben leszünk részesei a
történeteknek: ettől a látszólagos távolságtól pedig még inkább érezhetjük azt,
hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.