Tóth Júlia Éva almáriumában tesz számvetést, és kirámol belőle mindent. Elénk
tár csalódást, félelmet, magány, érzékiséget, gyászt, begyógyult, majd újra
felfakadó sebeket meg megannyi örömöt. Olykor álomból kisodródó víziószerű
képek, máskor hétköznapi helyzetek költészetté emelve. Sül a hús, a tepsi forró,
hullik a krumplihéj, és a költő éles kése nyomán málnak a rétegek lejjebb és
lejjebb. Tóth Júlia Éva érteni akarja, mi van a mélyben, mi van legbelül.
Próbálja felfeszíteni a rejtett kamrát is, a titkos ajtót, és meglesni, tényleg
rejtezik-e ott valami kincs. Mindeközben nem a múltra fókuszál: fogja a mát, és
elfogadja az eddig szerzett külsérelmi nyomokat, és kitartóan - sőt
életigenléssel és humorral - viseli is azokat, mert tudja és hiszi: az életben
két személyre keressük a hozzávalókat - csak ne fájna minden közben ilyen
kurvára nagyon...