Másképpen szoktam verseskönyvet olvasni, mint regényt. Ugyanis a
regényolvasásban az a legizgalmasabb, hogy elindul valahonnan a történet, és nem
tudhatjuk, mi lesz a megoldás. Egy verseskönyvbe általában hol itt, hol ott
lapozok bele. És van úgy, hogy a legutolsó verset olvasom el először. Hiszen
minden vers önálló egész, és az olvasó szabadon járhat-kelhet ide-oda a
könyvben. Tamás Dénes kötetét is lehet ilyenformán olvasni természetesen, teljes
élményt nyújt mindegyik darabja. Sokféle válság van ma körülöttünk, egyesek
szerint a költészet sincsen túl jó állapotban. Ehhez képest megnyugtató érzés,
hogy Tamás Dénes pontosan tudja, mire való a vers. Személyes és szenvedélyes
poézist művel, folyamatosan önmagát keresi a külvilágban, vagyis a szerelmes
társban, a hazában, a végtelen óceánban, egy fában vagy éppen Istenben. Más
szóval mindenben, ami fontos számunkra. Mert az igazi költészet tulajdonképpen
annak a felismerése, hogy mi magunk is csak metaforák vagyunk. Metaforái valami
rajtunk kívülinek. Akárcsak minden igazi költő, Tamás Dénes képes érzékletessé,
sőt érzékivé tenni a legelvontabb gondolatot is. Tud kérdezni, és tud
válaszolni. Próbálja megfejteni a titkot. Például azt, hogy miért tesznek meg a
lazacok évente több ezer kilométert az óceánban, míg visszaérnek édesvízi
szülőhelyükre. Ezzel a titokkal kezdődik, majd ezzel is fejeződik be a könyv.
Beismerem, eltértem eddigi szokásomtól, és úgy olvastam elejétől végéig, mint
egy érdekfeszítő krimit. De a végét nem árulom el persze. Az egészről pedig még
csak annyit: hiteles versek. Markó Béla