Takács Zsuzsa új kötetében a gyűjteményes verseskötet, A Vak Remény megjelenése
óta született művek folytatják a megkezdett utat. Emellett néhány fájdalmasan
tömör, már-már haikuszerű darab jelzi, hogy új ösvények is formálódnak az
életműben. Az álmok, látomásszerű emléktöredékek továbbra is nagy szerepet
játszanak, és a személyes történeteket, gyerekkori emlékeket, családi traumákat,
szerelmeket és nemzeti tragédiákat megidéző versek sora is folytatódik a
kötetben. A költő lányának halála óta a horizont egyre inkább elsötétülni
látszik, így a sebzettség, a gyász elevenig ható képei dominálnak a versekben.
Ugyanakkor életművében a költő rendületlenül törekszik a tekintet felemelésére,
a színről színre látásra - így lesz lehetséges, hogy bár az egyes darabok a
közös szenvedésben való megmerítkezésre hívnak, a kötetkompozíció szervező ereje
a felemel(ked)és egyfajta megtisztulás, a megváltás reménysége felé. A maradás
szégyene a költői életmű újabb fényes állomása: sötéten ragyog, és utat mutat a
káoszban, alázatra, szabadságra, felelősségre, szolidaritásra és elmélyülésre
hív.