Szinte nem is ismertem más tájat, mint ezt a Hudsonmentit, felhőkarcolók
vonulatával, mely az évek során a szemem láttára gyarapodott, szökkent égre,
tekervényesedett, sűrűsödött azzá a merev, változhatatlan kődzsungellé, melyet
ma ismerünk, tövében az öblön ingázó hajókkal, kompokkal és Szabadság
Miasszonyunkkal vagy Miss Libertyvel, ahogyan némely európai bevándorlók
nevezték a megpillantásakor, amint kőtalapzatán, patinás köntöse fenségében,
zárkózott arccal a habok fölé nyújtja karját. Néha úgy látom, az egész
világmindenség gyűlt a kedvemért ennek a szigetnek a területére. A remény és a
könnyek szigetére. Az egyszerre bedaráló és épületes csoda helyszínére, amely az
ír parasztot, a calabriai pásztort, a német munkást, a lengyel rabbit vagy a
magyar hivatalnokot amerikai honpolgárrá változtatja, miután a nemzetiségét
lehántotta róla. Gaëlle Josse könyve 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi
díját