A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as
évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi
sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az
embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és
Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak
története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a
zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a zongorát örökli
unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában
van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi
a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti,
magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és
dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett
és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a
sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik.
Részlet a könyvből: Édes gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A
fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első
tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta,
én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben
a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha
kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már
át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A
nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája
távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám
sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan
választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a
szobában ? sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak
csak, ő meg a zongora. A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva
velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem
egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem
magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó
lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa
barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző
napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk
elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású
betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a
szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben
a házban nőttem föl.Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora
födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer
belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű
fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a
hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő
nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd
tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes
erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül
arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó:
alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a
legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból ? már a negyedik
nemzedékben. A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát
1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára.
Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor
Stephen meghalt. Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő
is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és
dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming
útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el
tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná,
ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok
írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan
játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen
érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek
érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes
futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot. Vannak még különleges holmik
ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb
éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény,
elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú
arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája fölött sötét
szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen vállát. Öltözékét
hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő egészíti ki. Mosolya
egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekezett a
lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas folyamata
kifárasztotta. A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll, egy
fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek előtt
ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál elő.
Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja. Ha valaki
először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb valahogyan
mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok képei a
falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy szenzáció
volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt játszottuk,
hogy szellemek laknak bennük, és bármelyik pillanatban életre kelhetnek.