?Szerettem, hogy az emberek nem házibulikban gyűlnek össze, hanem kocsmákban,
mert még elérhető áron van a sör. Nem úgy, mint otthon. Szerettem, hogy az
emberek a szemembe néznek az utcán. Szerettem, hogy jóval kevesebb itt a tabu,
mint nálunk.? A huszonkét éves francia fiatalembert telefonon felhívják, hogy
korábban elutasított ösztöndíjkérelmét egy váratlanul felszabaduló hely miatt
mégis elfogadják, ha azonnal igent mond. Egy számára ismeretlen városba, Pécsre
mehetne tanítani. Magyarországi élménye van már, mert előző évben egy hetet
átbulizott a ?Tzigeten?, a szülei lakásában található bélyegnyi méretű térképen
pedig azt látja, Budapest mellett még egy város, Pécs neve szerepel. Igent mond.
Még nem tudja, de a jövőjéről, a sorsáról dönt. Több, mint két évtized telt el,
az immár középkorú ?fiatalember? azóta is Pécsett él. Élete első felét otthon
töltötte, másik felét immár itthon. És most megírja ezt a második felét magyarul
(!) majdani unokáinak ? és nekünk, magyar honfitársainak, hogyan lát ő
bennünket. Miközben megéljük, milyen ostobák, érthetetlenek, kaotikusak,
elviselhetetlenek, ugyanakkor rafináltak, szellemesek, tán még szeretni valóak
is vagyunk, nevetünk, megdöbbenünk, elcsodálkozunk, és szétárad bennünk a
jóleső, ismerős érzés: ennek a francia-magyar embertársunknak örkényi tótágast
sem kell állnia ahhoz, hogy groteszk módon lásson és elfogadjon bennünket és
köztünk önmagát. Bérczes László ?Annyi mindent láttam egzotikusnak akkor. Végre
megtudhattam, milyen lehetett a hetvenes évek esztétikája. Minden úgy nézett ki,
mint a szüleim régi fényképeinek háttere: a buszok, a bútorok, a bajuszok, a
büfék. A szokatlant hamar kiegészítette a bizarr: a vonalkódos matrica a
kenyéren, a magyarok gálánssága (de, de), meg az, hogy egy pincér simán
elküldhet egy vendéget a fenébe, ha olyan kedve van. Mókás volt, hogy See ya-t
mondanak az emberek, ha találkoznak, és Helló-t, ha elköszönnek egymástól.?