Ó, nekünk rangunk volt! Nővérem és én régi, előkelő, nemesi család sarjai
vagyunk. Igaz, a családi birtok idővel eltűnt, de egy darabig megmaradt a név,
amely annak idején a legcsillogóbb nevek közé tartozott. Apámat Esterházy
Ferencnek hívták, aztán ahogy a vagyon és az ég lábát érintő hegyek orma, úgy a
neve is elkopott; számomra máig is kideríthetetlen okból - talán valahol valakik
rossz helyre írták a 'z' betűt - Eszterhaivá változott. Így lettem én már csak
majdnem Esterházy. Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó,
hanem mert a miénk, mert bennünket húz le a sárba, vagy emel az égig. Múltunk
határozza meg, kik is vagyunk, honnan jöttünk, és a múltunk adhat szárnyakat
vágyainknak, érzelmeinknek. Eszterhai Katalin olyan, mint a csillagok:
valósággal beragyogja környezetét. S akár az égboltot járó csillagképek, ő is
nagy utat tett meg, míg a szabolcsi nincstelenségből egészen Kanadáig jutott.
Memoárját olvasva mi is elkísérhetjük ezen a hosszú, fájdalmas és örömteli
fordulatokban egyaránt bővelkedő úton, mely a sparhelt sütőjének melegéből -
ahol a hat hónapra született Katalint kisbabaként melengették - a rideg pécsi
bányásztelepen, majd a ragyogó Rómán keresztül végül a hűs Niagarához vezet.
Mindannyian nap mint nap tapasztaljuk, hogy az élet válaszutak sokasága:
döntenünk kell, mit kezdünk a rajtunk kívülálló adottságokkal, tehetségünkkel,
gyengeségeinkkel; merünk-e kockáztatni, feladni a kényelmes életet a kalandosabb
és jobb élet reményében. Eszterhai Katalin szívhez és lélekhez szólóan vall
arról, ő miként küzdött meg ezekkel a kihívásokkal és saját démonaival.
Történetének ereje abban rejlik, hogy miközben az ő egészen különleges emlékei
között járunk-kelünk, saját életünk kérdéseire is megtalálhatjuk a választ.