A nagykövetné finom, de szerény értelmű frankofón úriasszony volt, magyarórákat
adtam neki diákként a hetvenes években, nehéz dolgom volt vele, és ha
egyszer-egyszer földerengett benne végre valami megértésféle, azt mondogatta,
hogy aha, értem már, franciául pont fordítva van ez is. És aztán hozzátette még:
úgy, mint a németben. És persze nem így, hanem franciául mondta ezt, vagyis én
most fordításban idéztem őt, nyilván. Akkor pedig - ha már egy műfordítós
sorozathoz írott bevezetőben teszem ezt, és a sorozatnak a Pont fordítva címet
adtam - mindjárt magyarázhatnám is, hogy miért éppen így és nem másképpen
fordítottam a nagykövetné szavait, meg hogy miért nem baj, ha germanizmus (vagy
mi) az, hogy pont; továbbá, gyengébbek kedvéért, a (mű)fordítás, illetve a meg-
(ki-, be-) fordítás egybecsengésének, illetve a magyar kifejezés és az
indoeurópai nyelvekben használatos, trans-latio típusú, átültetős megfelelők
viszonyában rejlő metaforát is kifejthetném akár. Akár, de nem most. Most hadd
mondjak csak annyit: komoly tárgyakról szólnék - művekről és fordításokról, okos
és buta szerzőkről és fordítókról, műhelyélményekről, fordítás és interpretáció,
fordítás és közélet viszonyáról - komolyakról tehát, de nem úgy. Hanem pont
fordítva - írta a szerző a Magyar Narancs-ban 2013 óta megjelenő tárcasorozata
bevezetőjében. Kötetünk ezekből és más írásokból állt össze. Barna Imre
1951-ben, Budapesten született. 1975-ben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán,
olasz-német szakos tanári diplomát szerzett. 1976 vége óta - 1987-től
főszerkesztőként, 2006-tól 2013-ig igazgatóként - az Európa Könyvkiadó
munkatársa. 1995 és 1998 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt.
2003-ban az Olasz Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjével tüntették ki.
Műfordítói tevékenységéért 2006-ban József Attila díjat kapott.