Utótörténeteket írok. Ez egy olyan esztétikai praxis, mely nem enged
megakadályozni abban, hogy kivonjam magam az alávetettség alól. Ahhoz, hogy
szereplőimbe bepillanthassak és mások is bepillanthassanak, szembe kell
fordulnom önmagammal. Az állásfoglalás szabadságát próbálom képviselni. Ez az
állásfoglalás bizonyos dilemmák leírására különösképpen illik. Ezek a novellák
szerkezetük szempontjából éppenséggel klasszikusak. A folytonos horizontváltások
közben megjelenik az archaikus séma, az őstörténet, az abszurditás. Figuráim a
lehetőségekhez képest autonómok. Szándékom az, hogy kivonjam őket a művészi
alávetettség alól. Persze ez nem lehetséges, mert az alávetettség az
elkötelezettség szinonimája. Totya király a történelem viharában problematikussá
válik. A dolgokat láthatóan, plasztikusan, letapogathatóan próbálom
megfogalmazni. Számomra ez az önazonosság esztétikája. Somfai autentikus figura,
személyisége a humanistává váláshoz fontos. Zárt forma, mely mindig
aktualizálható vagy az aktualizálás áldozata. Ezért is utótörténetek gyűjteménye
ez a könyv. Az archaikus háttér fel-feltűnik a jelen és a múlt közötti
dialógusban.