A sárosmegyei Sóváron jártam. Midőn az óvár helyén épült templom udvaráról
végigfutott szemem a környéken, nem győztem betelni a körkép egészével s
részleteivel. Előttem a Tarca széles völgye Eperjessel. Észak felé jellegzetes
kúphegy tetején Sáros várának impozáns romjai. Tőle keletre az ősi tűzhányó, a
kopár Strázs hegysziget. Tovább a maglódi hegység végső nyúlványának szélén Kapi
vára, mintha csúszna-csúszna lefelé. Majd a sóvár-simonkai hegycsoport
erdőkoszorúzta bércei között a sebesi vár és végül, mint a kör bezárója itt
tőlem jobbra, a sziklákba ékelt sóvári fellegvár romjai. Mennyi báj, mennyi
változat e körképen és mennyi régi hatalomról-dicsőségről, erényről-bűnről,
verességről-győzelemről beszél az. Hová lett mindez? Por és kövek hirdetik, hogy
léteztek egykoron. Most kicsoda eszmél egyszervaló létezésükre? Minden, ami élt,
pusztul és romlik. De viszont a sokszoros változást előíró örök törvény az ő
vashatalmát soha és sehol sem helyezte érvénybe láthatóbban, mint itt a mi
váraink romjai tövében. A porszem, melyet a szél szemembe hajt, talán dicsőséges
ősök hulláiból került és a viruló nagytermészet nem képes eltakarni az idők
hatalma ütötte csonkulásokat, sebeket.