1945 után a demokratikus remények hamar szertefoszlottak Magyarországon. A
kiépülő kommunista hatalom sok más mellett az igazságszolgáltatás kereteit is
átszabta, és az európai színvonalú hazai jogrendszert politikai céljai
szolgálatába állította. A szovjet mintára eltorzított büntetőjog az
?osztályharc? eszközévé vált. Klasszikus elveit és normáit sutba dobták, az
eljárásjog hagyományait pedig szétverték, megteremtve ezáltal a bűnösség
jogellenes magatartás nélküli megállapításának lehetőségét. Brutális
kényszervallatások, szakértői vélemények és tanúvallomások manipulálása, hamis
bizonyítékok, színjátékká züllesztett tárgyalások, aránytalanul súlyos
büntetések, felülről vezérelt ítélkezés, valamint a saját maguk által hozott
jogszabályok tiszteletben tartásának hiánya jellemezte a korszak
?igazságszolgáltatását?. A pártállami önkény fenntartásának eszközeivé silányuló
bíróságok, a kommunista diktatúra és a jogrendszer közötti összefonódások
nemcsak a jogállami elveket, hanem az emberi jogokat is súlyosan sértették, és a
nagyszámú vádlott mellett a társadalom egészét sújtották. A tanulmánykötet a
Rákosi Mátyás, valamint Kádár János nevével fémjelzett diktatúra jogrendszerének
sajátosságait és torzításait elemzi. Az erőszak politikai eszközként való
alkalmazásának korabeli módszereit összehasonlítja az 1919-es Tanácsköztársaság
terrorjával, miközben a kommünt működtetők felelősségre vonására is kitér.
Részletesen vizsgálja az 1956-os forradalom előtti és utáni ?jogon belüli és
kívüli? megtorlásokat, valamint az 1963 utáni időszak visszás?ságait. A
korszakon belül is folyamatosan változó ítélkezési gyakorlatot esettanulmányokon
keresztül szemlélteti. A szerző a 20. századi magyar jogfolytonosságban
keletkezett ?szakadék? bemutatását a rendszerváltáskori Alkotmánybíróság
szerepének vizsgálatával zárja.