Utazás ez a kötet abba a rég eltűnt, Kosztolányi írásai révén mégis velünk élő
monarchiabeli világba, amelynek széthullását nemcsak előre látta Kosztolányi,
hanem amelynek Trianonban szentesített fölszámolása a költőt személyesen, éppen
ezért sok kortárs írótársánál mélyebben érintette. Ebbe a nosztalgiával övezett
világba vezet a kötet számos tanulmánya, melynek középpontjában nem is az
úticél, hanem a vonatút kiinduló állomása, a regényekben oly élénk színekkel
festett Sárszeg áll. Kétségtelen ugyanis ? ezt az esszék szubjektív hangneme nem
is kívánja elkendőzni ?, hogy Sárszeg nem pusztán a századfordulós Magyarország
vidéki jövőtlenségének szimbóluma, hanem egy olyan világnak a művészet, az
irodalom eszközeivel való újjáteremtése is, amelybe Mohai V. Lajos maga is
nosztalgikus szeretettel utazik vissza, miközben látását, ha elfelhőzi is az
elveszítettség érzése, sohasem homályosítja el az idealizálásba fulladó
nosztalgia. A Tarkő felé tartó vicinálisra Pacsirtával, Kosztolányival és Mohai
V. Lajossal mi, olvasók is, valamennyien felkapaszkodunk. Ez a vicinális
egyszerre visz a tarkövi pusztába és a tarkői magaslatra. Kosztolányi ? ezt jól
mutatja, hogy a kötet több évtized, közel fél évszázad írásaiból lett csokorba
kötve ? már a fiatal Mohai V.-t kézen ragadta, s aki ? visszaszorítva a
kinyújtott kezet ? a mai napig nem engedte el azt. Úgy ragaszkodik hozzá, mint
öreg, bölcs útitárshoz, aki jól ismeri már azt az utat, amelyen a tarkövi
vicinálisok járnak: tudja, hol áll meg a vonat, mit érdemes nézni a tájon, kiket
ajánlatos szemügyre venni az utasok közül. Kosztolányi egyetlen percre sem
kalauz, hanem igaz útitárs. Ez emeli ki őt a huszadik század sok kiváló magyar
írója és költője közül, hogy az utazás szerelmeseként bátran maga mellé enged
bárkit, aki társául akar szegődni. A vicinális latin szó. Jelentése:
?szomszédos?. Az a vicinális azonban, amely Tarkőre visz, egyszerre döcög át az
egész világon, ugyanakkor visz egyre mélyebbre önmagunkba. Külön kis világokat
választ el egymástól és köt össze, s így eljut ahhoz is, aki szomszéd, amit más,
nagyobb távlatokat nyitó szóval talán felebarátnak lehetne nevezni. Nemcsak
útitársunk, felebarátunk is Kosztolányi, és biztos vagyok benne, hogy ez az a
különösség, amely a fiatal egyetemista Mohait annyira elbűvölte, hogy
Kosztolányi életművének, regényeinek, verseinek értelmezéséhez újra és újra
visszakanyarodott. Figyelme azonban nem korlátozódott ? és most sem korlátozódik
? csupán Kosztolányira. Azokra is tekint, akik fontosak voltak Kosztolányi
számára (mint Csáth Géza), vagy akik számára kortársként vagy kései
értelmezőként fontos Kosztolányi. A központ azonban még ő, aki a tarkövi
vicinálison utaztatja Pacsirtát, így nem meglepő, hogy a kötet végén fontos, a
szerzőnek különösen kedves és az értelmezés szempontjából megkerülhetetlen
Kosztolányi-szövegek is helyet kaptak. Kedves Olvasó, ezen az utazáson végig két
régi, összeszokott útitárs mellett foglalhatsz helyet. Már elhangzott az
indulást jelző vonatfütty. Takács László