A lírai hangvételű Gyöngéd barbárok című regényében Hrabal egyszerre állít
emléket művészbarátainak, a tragikus sorsú, nem sokkal az ország 1968-as
megszállását követően öngyilkosságba menekülő festőnek, Vladimír Boudníknak és a
költő Egon Bondynak, illetve rajtuk keresztül a háború utáni prágai művészvilág
zsúfolt kocsmáiban, őrült figurái között kavargó ifjúságuknak, a művészetbe
vetett mámoros hit, a szabadságkeresés megzabolázhatatlanul vad korszakának. A
naiv és szenvedélyes Vladimír gyermeki rácsodálkozással szemléli a világot,
amelynek legapróbb, leghétköznapibb részletében is ott látja a szépség és a
teremtés ígéretét, lehetőségét. Hrabal nem klasszikus emlékiratot ír,
mozaikszerűen felvillanó jelenetekből, párbeszédekből építi fel a maga
nosztalgikus univerzumát, amelynek varázsát éppen az adja, hogy együtt, egy
időben van benne jelen a múlt álomszerű otthonossága és e múlt eltűnésének,
elvesztésének szelíd bölcsességgel viselt fájdalma. Ez a csapongó, mégis
bensőséges hangulatú regény végső soron arról szól, hogy az ember miként
őrizheti meg a szabadságát és a méltóságát egy olyan korban, egy olyan világban,
amely egyiket sem tartja fontosnak, sőt.