Solymosi Bálint nagyszabású verstérképet terít elénk. Visz kórházkertbe és
falusi házba, mólóra és temetőbe, Budapestre, Belfastba, Rómába, át
szökőáréveken, nyomorkövető alapossággal. A Rózsafüzér Királynője nem téved el.
Az ébredések alkalmával folyton-folyvást újratervez, hogy vissza mindig más
utakon jöjjön. A hazatérés egykor reménykeltő illúzióját viszont kiismerte, így
aztán a tisztánlátás marad az övé a fogyatkozó napra napjainkban, ha már a
visszhangidőt úgyis a halálra ráadásul kaptuk. S ennél több aligha lehet egy
végül is lezárhatatlan grand tour tanulsága. Íródik tovább. Solymosi így
kalauzol minket ezúttal is. Útközben persze elidegenül a szó, kavics kerül a
cipőbe, kavics a nyelv alá, ami nem a szépkiejtést segíti elő, hanem a hamis
magától értetődést hivatott kizökkenteni. Like a rolling stone. De mi más is
történhetne egy utazó anyanyelvével? Hiszen épp ez a kombinatorika, ez a
fordítás talán maga a költészet: vershelyek és helyrajzok a nyelv horizontján.
Fehér Renátó