Megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál utcaiak közt is bátor
fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény! Itt vagyok, kérem, kihallgattam az
egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem,
amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól
ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk
meg tízen vannak! A Pál utcai fiúk a legjobban szívemhez nőtt könyvem, 1906-ban
írtam folytatásokban egy ifjúsági lap számára, amelyet volt tanárom, Dr. Rupp
Kornél szerkesztett. Abban az időben természetesen még nem volt rendezett írói
beosztásom, s így a körúti művészkávéház karzatán írtam délutánonként az egyes
folytatásokat. Erre a szedő személyesen ügyelt fel, és szinte kitépkedte
kezemből az esedékes kéziratlapokat. Egyébként is szerettem a karzaton dolgozni
a nagy csend miatt, mert a szokásos kávéházi zsibongáson és a szünet nélküli
katonazenekaron kívül semmi sem zavart meg a munkában. Szóval ezen a nyugodt
helyen álmodtam vissza a gyerekkoromat, mikor még a Lónyay utca református
gimnáziumába jártam, és valóban megvolt a grund a Pál utcában. Bár a regény
fantáziám szüleménye, a figurái azonban éltek. A diáktársaim voltak ezek, akik
közül kettővel még máig is a legjobb barátságban élek.