A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság. Albert Camus 1943 júniusában
odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük
barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai
gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus
1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a
Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom
társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására
mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a
tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan
lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben
is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz
javaslatot.