Molnár Krisztina Rita kötetében nem kevesebb mint kétezer évig tart a hosszú
utazás. Megelevenedik az emberi kultúra és történelem, az etruszkok
lenkönyveitől a 2020-as világjárványig. A földi állapotok, úgy tűnik, időtlenek
és állandók. A hétköznapok nyűgét, az emberi kapcsolatok árnyoldalait tértől és
időtől függetlenül mindenki megtapasztalja. A 21. századi kamaszok kétségbeesve
keresik a válaszokat az örök kérdésekre, a galambok varjúhangon kárognak
félelmükben. Minden korszak kételyekkel terhelt. És a lét szépségével áldott. ?a
súlyos, fekete háztetők / között ködpamacsokban leng a hála? ? a Hosszú utazás
érzékeny, mégis húsig hatoló verseinek szinte minden sorát áthatja a puszta
létezés felett érzett öröm. ?Valamikor a felnőttkor küszöbén kezdett
foglalkoztatni az a nyugtalanító kérdés, hogyan ragadhatja meg a végtelen tér és
idő fogalmát egy olyan, alapvetően mégiscsak véges biológiai lény, mint a
gondolkodó ember. Valamennyien a térnek és az időnek egy megszabott véges
tartományában létezünk, ha úgy tetszik, mindenki a saját kis téridő-cellájába
van zárva. Mi hát a végtelen az ember számára? Közel harminc éve vagyok
csillagász, és lassan be kell látnom, hogy erre az egyszerűnek tűnő kérdésre
tudományos alapon nem tudok jó választ adni. A tudomány kérdései és válaszai
véges léptékűek. Így a természet valódiságának megtapasztalásához a
végtelenélmény illúziójával kerülhetünk közelebb. Molnár Krisztina Rita versei a
szavak erejével teremtik meg az időtlenség illúzióját, a végtelenbe veszettség
élményét, ezzel együtt pedig a túlélés reményét. Az öreg hajóskapitány alázata,
amellyel a horizontba olvadó tengert nézi, a jelentéktelenségnek ugyanazt az
érzését adja, mint amikor az egyén története a régmúlt idők történelmébe vész.
Mintha megfordított távcsővel néznénk a távolba képzelt saját magunkat.? Kővári
Zsolt csillagász