A jelen, akár a korall, /mindig elsüllyedt dolgokon tapad, olvasható Babiczky
Tibor egyik versében. Ezek az elsüllyedt dolgok azonban nem semmisültek meg.
Nagyon is éreztetik a hatásukat. A költő pedig, akár egy búvár, a verseivel
alászáll, hogy földerítse őket. Ami elérhetetlennek látszó mélységekben volt,
azt felszínre hozza, ami távolinak látszott, arra saját belsőjében talál rá. A
mediterrán fényt hívja segítségül. Ez világít be oda, ahol addig sötétség volt.
Ez a fény nemcsak a sokszor megidézett Itáliának és Görögországnak a fénye,
hanem az elsüllyedt antikvitásé is. A mítoszok hősei megelevenednek, akik az
antikvitásban éltek, kortársaink lesznek. A költő pedig, üljön a tenger partján
vagy háza előtt, egy kőrisfa alatt, az időtlenné tágult pillanatból szól
hozzánk, amelyben múlt és jelen immár egybeér. Istenekről mit se tudva /csak
isteneket láttam, írja. E nem sejtett istenek fogadják a kötet olvasóját.
(Földényi F. László)