A könyv a magyar nyelv azon - nemzetközi összehasonlításban is ritka -
sajátosságát vizsgálja, hogy a piros szín jelölésére két fontos színneve van. A
piros és a vörös talán hasonló jelentőséggel bíró színelnevezésnek tűnhetnek, a
kutatás végkövetkeztetése szerint azonban sohasem voltak, illetve még ma sem
azonos rangú kifejezői a gondolkodásunkban meglévő piros színosztálynak. A
szerző színmintákkal végzett néprajzi terepmunkái során azt tapasztalta, hogy
vagy az egyik, vagy a másik használatos általánosan és konzekvensen az egységes
piros kategória jelölésére. Sőt a történeti szöveganyagban végzett (a piros és a
veres/vörös mellett a bordó, a vörhenyes, a rőt stb. szavakra is fókuszáló)
vizsgálatai révén meggyőzően bizonyítja, hogy ez a múltban is így volt: a szóban
forgó két színnév történetileg egymást váltja. A veres/vörös egykor pontosan azt
a szerepet töltötte be nyelvünkben, mint amit ma a piros, a kettő szerepcseréje
nagyjából a 19. század közepén/végén következett be. A piros és a veres/vörös
egykori és mai jelentéseinek meglehetősen bonyolult kérdéseiben elmélyedve a
szerző egyben megismertet bennünket a rózsaszín történetével is. Pontosabban
azzal a folyamattal, ahogy ez a mára önálló szín a sokféle pirosas árnyalatot
magába foglaló piros kategória egyik szerény kis árnyalatából önálló, saját
szimbolikai arculattal bíró színkategóriává vált. Bemutatja továbbá azt is, hogy
nyelvünk az újkortól kezdve milyen színneveket használt a rózsaszín-piros
színmezőhöz tartozó tónusok kifejezésére. Bizonyosan meglepetésünkre szolgál az
- a könyvben részletesen kifejtett - felfedezés, hogy piros szavunk eredeti
értelme (legalábbis vizuális szemantikájának egy részét tekintve) nehezen
választható el a rózsaszíntől, mint ahogy a rózsavirágtól, a hajnaltól, az
arctól, sőt még a bíbortól sem.