A 20. században Berlin egy megrengetett világ középpontja volt. Felváltva
csábította és borzasztotta a nemzetközi képzeletet. A város lényegét extrém
kettőssége adta: ragyogó sugárutak és lármás bérházak; a nehézipar sötét, füstös
fellegvárai és a környező pompás vizek és erdők; az örömteli pánszexuális
kabarék mellett az opera merev méltósága; a dadaista művészek színes
túlkapásai... majd a horogkeresztes tömegfelvonulások zord egyformasága. Annak,
aki 1900 körül született, és még megérte az 1960-70-es éveket, az élet a
forradalmak, véres harcok véget nem érő sorozata volt; a zűrzavar és a
bizonytalanság örvénye. Ez az időszak magában foglalta az első világháborút, a
modern ipar szédítő rohamát és az azt tükröző, dacosan forradalmi építészetet; a
letaglózó nyomort és éhezést hozó gazdasági mélyrepüléseket; a náci
felsőbbrendűséget, a népirtás pszichózisát; majd a háború poklát a Berlinre és
népére zúduló szovjet pusztítással és megtorlással; s végül a halálos berlini
fallal a város szívét kettészakító, egymással versengő ideológiákat. És volt
valami, ami nagyobb szenvedést okozott a bombáknál, a felismerhetetlenné
roncsolt temetetlen holttesteknél, rombolóbb az öngyilkossági járványnál és
súlyosabb a tömeges nemi erőszaknál is: az igazi trauma az volt, hogy a külvilág
megértéssel viseltetett e kegyetlenségek iránt, mert a náci vezetés
Európa-szerte millióknak okozott gyötrelmet és osztott halált. Az átélt rémálom,
Berlin népének vezeklő hallgatása hosszú árnyékot vetett a város jövőjére.
Minden városnak van történelme, terjedt el a mondás, de Berliné már túlzás.
Sinclair McKay (1956) napilapok rovatírója, az elemző történetek mestere,
emellett nagy sikerű történelmi tárgyú könyvek szerzője.