A normákkal és szabályokkal szembeni lázadás tüze ott lobog minden kamaszban.
Olykor felgyújt ezt-azt, de melegíti a lelket és megvilágítja az utat, az
utakat. Sérülést okozni furcsamód csak később szokott, amikor már kisebb lánggal
ég, vagy éppen, hogy parázslik. Az ember csodálkozva fölé hajol, egyet sóhajt, s
a légáramtól feltáncoló láng megperzseli az arcát. A többség felnőttként a járt
útra lép, az elvárások közé szorított, a teljesítmények mérföldköveivel gondosan
kiszabott, a generációk által simára csoszogott, a konformizmus biztonságába
vezető ösvényre. Könnyebb ott haladni, mint éhesen, fáradtan botorkálni az övig
érő gazban. Mihály, az Utas és holdvilág hőse jó darab életet megtett már az
úton, épp a legnehezebb szakasznál tart, ott, ahol még érdemesnek tűnik
visszafordulni, de már lehetetlen. S ha mégis sikerülne, ha mégis vissza lehetne
szaladni a kamaszkori álmok és tervek képzeletbeli világába, akkor merre tovább?
Milyen viszonyban a társadalommal, ha nem a részeként? Használni, mint egy
zseni? Kihasználni, mint egy szélhámos? Kivonulni belőle, mint egy aszkéta?
Végleg hátra hagyni mindent, és eltűnni örökre, mint egy eszmény? Vagy csak
sodródni mából a holnapba céltalanul? Úgy volt, hogy ami ezekhez kell, az a nagy
ideák mellett csupa jelentéktelen dolog, elég hozzágondolni a jövőhöz, s majd
lesz magától. Lesz elhivatottság, rajongás, lelkiismeretlenség vagy épp hit,
bátorság, lesz pénz. És ha nem lett? Vagy épp csak annyi, amennyi a járt útra
elegendő? Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De
mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.