?A fiúcska biztos abban, győztes csatába üget vesszőparipáján. Fakardjával
váltig kaszabolja a dús és ártatlanul sűrű bozótot. Szagló gyom valamennyi,
vesznie kell. Dicsvágy, büszke érzület ugyancsak, ami hajtja a hadakozót. Magas,
gyöszösebb kóró, bogáncs, aszat, muhar, lapu vagy paréj legázolva. Számba véve a
háború: győztem, szóval megérte, gondolja hetykén. E fiúból katona lesz, akárki
meglássa ? emlegeti mindenki. És valóban. A gazokat aprító gyerekecske fényes
kedve kísérti, mikor felcseperedik. Hadba áll. Tusákban gyakorolja magát. Tábort
ver. Vonul a sereggel. Lelkendezve hallgatja a vitézek szedett-vedett hősi
tetteit. Várva várja, hogy verekedjen. De aki marconákkal cimborál, a végzettel
húz ujjat. Már az első csetepaté rádöbbenti: a visszaút elrekesztve, bekerítette
a saját ármádiája; szemben pedig dühödt pribékek viharzanak felé, fent és
keményre edzett, hegyesre fényesített fegyverük az ő vérét venni rázattatnak. Az
ellen éppolyan eltökélt, mint a harcmező ezen oldalán fenekvő.