Csak egyszer kérdezte meg, hogyan született. Harmadik általánosba járt, egy
házi feladathoz kellett. Papírragasztóval egy kartonlapra ragasztottuk az
újszülöttkori fényképét. Mit írjak oda, anyu? Le kellett írnia a születése
történetét, és természetesen engem faggatott. Felálltam, kinyitottam a hűtőt,
kivettem egy szelet húst. Háttal állva válaszoltam? kitaláltam valami mesét,
miközben a hideg húsdarabot forgattam a kezemben. Aztán megláttam a házi
feladatát a többi gyereké mellett, a nagy év végi iskolai tablóra ragasztva. (?)
Egyedül álltam a fiam szavai előtt. Banális, szirupos születési történetet írt
le. De éppen ez a lapos banalitás hatott meg. Olyanok voltunk, mint mindenki
más, én szerető anyuka, ő pedig pufók újszülött. Abszurd történetünk elveszett a
szabályos születési történetek, a világoskék és rózsaszín szalagocskák között. A
neves olasz írónő, Margaret Mazzantini óriási hatású műve a boszniai háború
poklából, a veszteség gyötrelméből és a túlélés fájdalmas öröméből sző
felejthetetlen történetet.