Néztem a holdat: mint egy hulla arca, sápadt volt és sárga. Azon gondolkodtam,
amit tettem, vagyis amire kényszerített a helyzet, de mégis megtettem, és ez
furcsa s idegen érzés volt. Tudtam, hogy nincs miért bűnbocsánatot kérnem, így
hát nem is nyerhetek bocsánatot, tehát ha úgy nézzük: elkárhoztam mindörökre. De
tudtam azt is, hogy meg kellett tennem, s még bánni se lenne módom, hogy mért
nem tettem meg, mert ha nem tettem volna meg, már nem élnék. Mert ugye, az
államon belüli ölést a törvény tiltja. Az államon kívülit, egyenruhában viszont
engedélyezi. A honfitársat és azonos bőrszínű embert lelőni tilos, az idegent és
más bőrszínűt szinte kötelező. Akinek nincs egyenruhája, az nem ölhet. Akinek
van, az ölhet. ... Ezek a véres dolgok nem valók napfényre, sötétbe valók, a
mélybe, a koporsóba vagy a pokolba. Ezt éreztem. Pedig tisztán tudtam, hogy
nincs mit megbánnom, és inkább azt bánnám, ha nem tettem volna meg. De
megtettem. Mert én nem fehér nyúl vagyok, amire gyerekkoromban lecsapott a
sólyom. Ember vagyok, még ha fehér is, mint a telihold. És mindenáron megvédem
magam, amíg csak élek. Nomád Földi László Eleven Hold című regényének elbeszélő
hőse folyton úton van. De a többszörösen kisebbségi főhős, a vajdasági albínó
Kaló Andor utazásaiban nem a kalandregények izgalma a fontos, hanem
Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére című művéhez hasonlóan, a
belső utazás a meghatározó. Az ön- és világ-megismerés útjai és tapasztalatai.
Az emberi természet fürkészése. Aminek soha nem érünk a végére. De újra meg újra
el kell indulni, ha hív az utazás.