A szabadság hangja: ékesszóló és elhallgathatatlan - méltatja a New York Times
Ai Weiwei nagy ívű memoárját, amelyben a szerző saját művészi fejlődése mellett
Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja. Ai Weiwei apját, Aj Csinget,
Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt költőjét a kínai Kulturális
Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és családjával együtt a kietlen
Kis-Szibériába száműzték, ahol büntetésből latrinát kellett takarítania. Ai
Weiwei felidézi a számkivetettségben töltött éveket, majd a későbbi nehéz
döntést: elhagyja családját, hogy Amerikában folytasson művészeti tanulmányokat.
Őszintén és felkavaróan írja le visszatérését szülőhazájába; hogy miképpen vált
ismeretlen alkotóból világsztárrá és nemzetközi emberi jogi aktivistává - és
hogyan formálta a művészetét a totalitárius rendszer, amelyben élt. Szobrait és
installációit szerte a világon milliók ismerik, és az ikonikus, Madárfészek-nek
nevezett Pekingi Nemzeti Stadion tervezésében is részt vett. Politikai
aktivitása miatt a kínai hatóságok üldözik, 2011-ben titokban, vádemelés nélkül
letartóztatták. Korunk egyik legnagyobb hatású művésze a saját és édesapja
élettörténetén keresztül tárja fel kivételes alkotótehetségének és szenvedélyes
politikai hitvallásának gyökereit. Bensőséges hangon szól a családjáról, de
kísérletet tesz a modern Kínát formáló számtalan erő és hatás megértésére is,
miközben mindannyiunkat arra figyelmeztet: a kifejezés szabadságát védeni
állandó és halaszthatatlan kötelességünk. 1957-ben láttam meg a napvilágot,
nyolc évvel az új Kína megszületése után. Apám negyvenhét éves volt ekkor.
Gyerekkoromban ritkán mesélt a múltról, a tényeket az éppen uralkodó politikai
narratíva sűrű ködje takarta, és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű
következményekkel járhatott. Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a
kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával, egyben elvesztették
azt a képességüket, hogy úgy mondják el az eseményeket, ahogyan megtörténtek.