Sam és Starkadur a Tunga feletti lejtőn üldögéltek, nézték, ahogy a felhők
szitáló esőcseppektől terhesen úsznak tova, hallgatóztak, hogy meghallják a
neszt, mikor a felhők kiengedik a záport, aztán sokáig ültek, és nézték az
árkokat az esőben. Végül felálltak, levették a csizmájukat, futottak a fűben a
házig, hoztak egy termosz kávét és bögréket, két szelet kenyeret sajttal,
átgázoltak a kaszálón, varázslatos dolog a fűben mezítláb kávét inni, mialatt az
ember fejét veri az eső. Ilyenek az esős napok ezen a vidéken. Jón Kalman
Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati
fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek
valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait
mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy
megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult
bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal
hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy
susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a
hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság
legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős
fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: van-e
szomorúbb, mint az árkok az esőben?