Amikor biztosan tudom, hogy át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint
összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely,
viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt
otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel
körülölelt határvidék ? ahol magam is élek ? egymással ki nem békíthető, sőt
egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog
kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető
határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd
őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan
módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb
dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez,
köny?veim?hez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga
után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot.