Silvia Park izgalmas kérdéseket felvető regénye a jövőben, a nagyobbrészt
robotok által megvívott polgárháborút követően újraegyesült Koreában játszódik.
Ez a jövő nem is olyan távoli, mint amilyennek első látásra tűnik, és jóval
közelebbi annál, hogy ne ismerhessünk rá a saját világunkra. Az emberek az
összes unalmas, fárasztó és veszélyes tevékenységet a technológiára, a gépekre,
a robotokra bízzák, sőt az életükben mutatkozó összes hiány, fájdalom és
betegség megszüntetését is a technológiától, a gépektől, a robotoktól várják.
Immár cserélhető, pótolható az összes emberi testrész és szerv, valamint egyre
valósághűbb robotok dolgoznak a boltokban, az üzemekben. Velük találkozni a
nyilvánosházakban, sőt az otthonokban is, ahol nem pusztán háztartási munkát
végző cselédekként teszik a dolgukat, de igazi, sohasem elfáradó, mindig
figyelmes, türelmes és megértő társként szolgálnak és próbálnak meg harcba
szállni az ember két legfőbb ellenségével, a szeretetlenséggel és a magánnyal. A
mindenáron való fejlődés kényszerét követve az emberek és velük a robotok is
éppen a számukra természetesként adottal ellentétes irányban haladnak: az egyre
megbízhatóbban működő és javítható emberek egyre tovább, egyre kényelmesebben
élnek, a gépek pedig egyre emberibbé, tehát egyre érzékenyebbé és egyre
esendőbbé válnak. Ebben a kizökkent világban próbál hosszú évek után ismét
egymásra találni egy testvérpár, és itt keresi a helyét, itt kutatja a létezés
és a szeretet titkát egy csapat, a kamaszkorba még csak belépni készülő gyerek,
valamint az általuk gyámolított, örök tizenkét évesként is aggastyán robot,
Jojo.