Nem lehet nagyobb kincse egy költőnek, mint a függetlenség. És ez már azonnal
kiderül Bödecs László kötetének nyitóverséből: Állat leszek az erdőszélen, /
vöröslik, majd kiszakad belőlem a város, / de nem félek már, szelíd vagyok és
magányos. A szelídséggel és határozottsággal társuló függetlenség a kitalált
világok és a valóságos helyek közös metszetében, feszültségterében hallatja
hangját. Ebben a feszültségtérben kell felnőnie és otthonra lelnie a szelíd és
határozott hang gazdájának. Mindenféle érzelmi veszteségek ellenére és árán. Még
akkor is, ha a lírai fejlődésregény terében nem ritkán a hatalomgyakorlás és a
pusztítás jelöli ki a határokat és a közlekedési irányokat. Átértelmeződnek itt
(talán Rilke nyomán? talán Térey bátorításával?) a győzelem, a dicsőség és a
kitartás fogalmai, eszméi. Jutalomképpen a végső rend kitartó csöndje
szerveződik térré, ahol Pilátus átváltozik Krisztussá, és felhőtenyerével esőt
bocsát a szikkadt, éhes földre. Bödecs hisz az álmok, a mítoszok magyarázó
erejében, hogy azok segíthetnek a világ újrafelmérésében. És ehhez olyan nyelvet
teremt, amellyel még azt a pofátlanságot is elkövetheti, hogy az egyik verse
második sorát a nagyon kényes hangzású, ugyanakkor archaikus poétikai rétegekből
kiemelt midőn szóval kezdi. Mondom, független költő. Bazsányi Sándor