Egy elfeledett, évtizedekig a padláson porosodott írást tart kezében az olvasó,
palackpostát ha úgy tetszik, melyet emberöltővel ezelőtt vetettek a hullámok
közé, nem is bízva abban, hogy egyszer kihalássza valaki. A szerző későn
érkezett fiának címezte olvasmányos emlékezéseit, pontos számadásait, jó
tanácsait. Megalkuvás nélkül, mindig bizakodva, mindig derűvel, csak azért is. A
díszlet patinás, de a szereplők, a helyzetek, a problémák ismerősek, az
alapértékek nem változnak attól, hogy eldübörög mellettük a történelem. Sajnos
ma újra fegyverek ropognak Európában, ismét százezrek menekülnek, húzódnak a
pincébe éjszakára. Ilyenkor ? bár ne így lenne ? az ehhez hasonló könyvek új
mélységeket tárnak fel, megérthetetlenné porosodott sorok gondolatai válnak
egyszerre kristálytisztává. A robbanások fényében színek villannak a
fekete-fehér fotókon, legelőbb mindig a vérvörös és a bakazöld. Aztán a kék, a
sárga. A kisember pedig nem tehet mást, tanácsokkal látja el gyermekeit, ahogy
Zsolnay Edwin tette.