Nemrég egy ügyetlen mozdulatom nyomán íróasztalom rozoga fiókja hirtelen
kicsúszott, és belőle régi feljegyzéseim, rajzaim és egyéb titkaim sokasága
szóródott a földre. Ültem a kupac fölött, amíg rá nem jöttem, hogy múltam nem
csekély darabja fekszik előttem a szőnyegen. Ahogy átvizslattam a cetliket,
noteszlapokat és más relikviákat, egészen meglepő dolgokat is találtam közöttük.
Az általuk felidézett kalandokból, örömökből és csalódásokból kerekedett ki e
könyv lazán összefűzött anyaga, amelyet megtűzdeltem egy pár időszerű
megjegyzéssel is. Hogy a múltamban tett kirándulásnak van-e a jelen vagy a jövő
számára bármiféle veretes üzenete, arról fogalmam sincs. Mert nincs mihez
hasonlítsam, hiszen ennyire spontán és lemeztelenített irodalmi gyónásom még
sosem volt. Abban viszont biztos vagyok, hogy életünk fecnijeinek ? és velük
együtt a legtitkosabb érzéseinknek, gondolatainknak is ? joguk van lelkünk
fiókjainak évtizedes rabságából egyszer a fény felé törni?