Napjaink képzőművészetének a bemutatását kétféle megközelítési mód jellemzi. Az
egyik művészetünk perspektíváját az egyetemes irányzatokhoz való csatlakozásban
látja, a másik felfogás azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti, a regionális
kifejezésmódok összességéből alakulhat csak ki az egyetemes művészet.
Többé-kevésbé ez utóbbi elveket vallók véleményét osztom jómagam is, ugyanis a
magyar művészet egyéni arculatát az adja, hogy bár művelői figyelemmel kísérik
az új és legújabb irányzatokat, nem követik szolgamód azokat, hanem mindig
igyekeznek saját, autonóm formavilágot teremteni. A továbblépés, a fejlődés
zálogát tehát a jó értelemben vett regionalitásban látom, a világművészet
értékeit ugyanis csak az egymástól eltérő megoldások, válaszok teljesíthetik ki.