Bánki Éva ismertetője a kötetről. Először a hangok: dobbanások, koppanások,
rikkantások, nyerítések, ugatások. Aztán a formák: a fák, fuvek, gyumölcsök,
házak, felhők sziluettjei. Ezekből bomlanak ki az illatok, az ízek, az emlékek,
a tapasztalatok. A kisváros, Nagykanizsa nem történelmi és társadalmi
rétegzettségében épül fel, hanem a maga tisztán gyermeki, naiv komplexitásában,
az érzékelés fénysebességével. Minden év - világ év. Egy kisváros - minden
kisváros - maga a mindenség. Mohai V. Lajos verseit olvasva eltöprenghetunk
azon, miért is szeretunk annyira emlékezni? Talán mert az érzékelés hajdani
teljességére vágyunk, azt akarjuk, hogy a benyomások robbanjanak fel bennünk -
ugyanúgy, mint hajdan, gyerekkorunk utcáin sétálgatva. És létezhet-e szelídebb,
békésebb ópiumszívó egy ,,emlékezőnél? Pedig a nosztalgia is egyfajta mákony:
visszavarázsol minket ama magunk mögött hagyott erősebb lét közelébe. Ráadásul
elég behunyni a szemünket. Vagy felütni ezeket a verseket. Egy költő csak a
szavakon keresztul tudja megidézni a létezés gyermeki szinesztéziáját. Ezek a
szavak más költői tapasztalatokra is utalnak, utalhatnak. Mohai Kanizsája mögött
felsejlik a Kosztolányi-féle Szabadka (és persze a kosztolányis melancholia), és
mindezek mellett - sokszor ritmikailag is - Weöres Sándor gyerekverseinek mesés
Dunántúlja. De míg Weöres verseiben nem válik szét a felnőtt és a gyermeki
tekintet, addig teljesen nyilvánvaló, hogy Mohai V. Lajosnál valamiképpen
visszanézünk, a szív múltidejében, az emlékezet sötétkamrájában idézzük meg az
érzések-érzékek hajdani teljességét. A költői én számára a kisváros, a hajdani
világév már befejezett múlt, azt mindörökre eltakarják a hajdani kis utcák és
kertek fölé épult lakótelepek, a jelen örömtelen, mégis betonbiztos,
mozdíthatatlan törmelékei. De ha minden úgy maradt volna, most boldogabbak
lennénk? Maga a múlt is egyfajta költői konstrukció. Csak az emlékező
képzeletében létezik. Ezt is megtanulhatjuk Mohai V. Lajos csodálatos verseiből.