A fogantatás csodájáról, az anyaság lélekemelő élményéről, az apa
felelősségéről, a leányanyákkal szembeni előítéletekről és az elvesztett magzat
miatti fájdalomról és lelkifurdalásról szól Oriana Fallaci 50 évvel ezelőtt írt
önvallomása. A nők számára örök probléma a gyermekvállalás vagy szakmai karrier
kérdése - az olasz írónő levelében a saját döntését igyekszik megindokolni.
Varázslatos dolog nőnek lenni. Olyan kaland, amihez bátorság szükséges, olyan
viadal, amit soha nem lehet megunni. Ha nőnek születsz, sok nagy feladat vár
rád. Abban a világban, amelybe most készülsz belépni, az idők változásáról szóló
minden fecsegés ellenére általában felelőtlennek tekintik azt a nőt, akinek
nincs férje, és mégis gyereket vár. Jó esetben különcnek, provokátornak. Esetleg
hősnek. Sosem lehet egyenrangú a többi édesanyával. Miért kellene nekem ezt az
agóniát végigszenvednem? Minek a nevében? A bűnért, hogy magamhoz öleltem egy
férfit? Vagy a sejtért, amiből két sejt lett, aztán négy sejt, aztán nyolc sejt
és így tovább, anélkül hogy én azt akartam vagy elrendeltem volna? Vagy talán az
élet nevében? Felállt az orvos, és egy papírból olvasni kezdett: A bíróság azért
ült össze, hogy a jelen lévő vádlottat, aki gondatlanságból, önzésből, az
élethez való legelemibb jogok figyelmen kívül hagyásával gyermeke halálát
okozta, szándékos emberölés bűntettében felelősségre vonja.