A költő alászáll az alvilágba, hogy felszínre hozza elveszített kincseit. A
kincsek szavakban rejtőznek, sosem látott képekben és képzettársításokban;
tárgyakban, hangulatokban, álmokban, illatokban, emlékekben. Egy hajdani utca
ívében, a gyerekkor tüneményeiben, ahová ismeretlenül gyűlnek árnyak. A
nyelvzene varázslata, a meglepő összhangzatok ismeretlen, mégis otthonos tájakra
kalauzolnak. A lírikus a létezés titkait kutatja, benne a nemlétet is, a ,,nem
ismert tartományt, ,,melyből nem tér meg utazó. Perszephonéhoz szegődik, Hádész
ellenében. Közben a mesterség dimenzióit is fürkészi, az elődök
létezéstechnikáit, Aranyét, Weöresét, Krúdyét, másokét, akik ott állnak
írói-költői felfedezőútjainak sarokpontjain. A Szótlan kórus versciklusai
gondosan komponált világkép építőkockái, távoli koincidenciák, váratlan
összecsengések gyűjteménye. A zuhatagos idő vízjeleinek arabeszkjeivel. Kertem
elakadt szívverés, kocsonyás húsa gyommező - fojtó párában gomolyog tövisbozót
és rózsatő. Melankolikus líra? Ugyan. Önreflexió, viharzó élet, tünékeny
nosztalgia, sorok közt bújócskázó játékok, a burjánzó természet látványának
öröme, panteista derű; filozofikus meditációval ötvözve. A lét teljességének
birtokbavétele. Utazzanak bátran Mohai V. Lajos elégikus tájaira. A mindenség
igézete mindig igazi szellemi kaland.