Így, hogy a kezében tart engem, nyíltan a szemébe mondhatom, hogy itt, ezen a
fülön nem tervezek közölni önnel semmit. Arra ott vannak a versek. Csak nézni
szeretném, belemosolyogva a tekintetébe, s már szinte kinyúlni a képből egy
érintésre. Tenni néhány lépést együtt, amennyi időt szánni tud rám, hallgatva,
merengőn. Aztán, amikor elválunk, ön után inteni: Áldja meg az ég! ? mondjuk, a
Tejút. Jaj, igen! ? akik oly közeli rokonok, mint mi ketten, ugye, hogy nincs
szükségük nagybetűs udvariaskodásra?