Parti Nagy Lajos nem bánik kesztyűs kézzel a magyar nyelvvel: mindent kihoz
belőle, ami kihozható. Szétszedi, majd összerakja a szavakat és kifejezéseket,
abajgatja, csinosítja a nyelvet. Keze nyomán a legkopottabb szavak is megtelnek
valami újfajta ízzel, s olybá lesznek, mint azok a nők, akik kivirágoznak, ha
szeretik őket. És Parti Nagy szereti a szavakat, miképpen azok is őt.
Meghajolnak előtte, vagy vigyázzba vágják magukat, s olyan is akad, amelyik a
nyakába csimpaszkodik. Így kínálkoznak fel az író számára, aki novellamakettekbe
rendezi őket, de úgy, hogy ezek a makettek lecsupaszított szerkezetükkel is egy
nagyon ismerős, jóllehet kevéssé szerethető világot tárnak elénk. A roncsolt,
tört, fiktív monológokban groteszk és szürreális, álomszerű és szociografikus,
bizarr és fantasztikus motívumok fonódnak egybe, meghökkentő szókapcsolások,
nyelvi bravúrok és szójátékok követik egymást. E grammatikai tér szereplői
között találjuk többek között a nagy evészet sportbajnokát, a kukatúró
öregasszonyt, a vízilénnyé átváltozó, rejtélyesen eltűnő munkásembert, és
néhány, az új időkhöz kiválóan alkalmazkodó mesehőst is. Parti Nagy Lajos:
nyelvkirály. A hullámzó Balaton: a nyelvkirályság.